1901. augusztus 26-án Pécsett született, földrajztudományi tanulmányait a budapesti tudományegyetemen és pécsi Erzsébet Tudományegyetem Bölcsészeti Kara földrajzi tanszékén végezte, 1923-ban szerez földrajz-történelem szakos tanári oklevelet, ekkortól középiskolai tanár, 1925-ben szerez bölcsészdoktori oklevelet. 1926-ban Zürichben, ösztöndíjas, 1927-ben Teleki Pál budapesti tanszékén, majd Pécsett tanársegéd, 1932-ben magántanárként habilitálták. A pécsi kar válságos helyzete miatt 1933-ban Szekszárdra, 1941-ben Szegedre kerül.

1943-tól haláláig (1965. július 24.) az 1943-ban alapított Dunántúli Tudományos Intézet igazgatója. 1948-ban részt vett a pedagógia Főiskola megszervezésében, ennek is első igazgatója volt.

Fő kutatási területe a természetföldrajz, ezen belül morfológia, hidrológiai és karsztkutatási eredményeivel szerzett szakmai elismerést. Elsősorban Pécs, Baranya és a Dél-dunántúli régióban folytatta kutatásait. Több mint félszáz szakvéleményt készített főleg Pécs és egyéb települések vízellátási gondjainak megoldásáról. Pécsről sok értekezése jelent meg, különös tekintettel a földrajzi helyzetből következő sajátosságokra. Munkásságában megjelentek demográfiai elemek, a történeti és politikai földrajz is, például a Balkánt érintő kutatásai igen jelentősek voltak, amelyekkel egy Balkán kutatóintézet felállítását szorgalmazta.

Rendszeresen vett részt nemzetközi konferenciákon, levelező tagja volt az amerikai National Speleological Society-nek.

A Magyar Földrajzi Társaság (1962–1965), a Magyar Hidrológiai Társaság elnöke, a Magyar Karszt és Barlangkutató Társaság alelnöke, tagja az MTA Földrajzi Tudományos Bizottságának, a Tudományos Minősítő Bizottságnak.

Részt vett a helyi szakmai közéletben, a Mecsek Egyesület főtitkára volt, évekig Pécs országgyűlés képviselője, az Interparlamentáris Unió magyarországi bizottságának tagja. 1955-ben Munka érdemrend kitüntetésben részesült. 1964-ben tüntette ki a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társaság a Kadič Ottokár-éremmel.


Művei